Az Európai Unió tagállamainak akár 40 milliárd euróba is kerülhet a Huawei és más kínai gyártók távközlési berendezéseinek lecserélése. A piaci elemzések alapján kérdéses, hogy melyik tényen érdemes jobban megakadni: a hatalmas pénzügyi összegen, vagy azon, hogy jelenleg is mennyi kínai eszköz dolgozik az európai hálózatokban.
A GSMA becslése szerint a teljes csere 30–40 milliárd eurót emészthet fel. A mobilhálózati berendezések eltávolítása önmagában 16–22 milliárdba kerülhet, ehhez jönnek az adatátviteli, vezetékes és optikai rendszerek. Az Európai Bizottság korábban ennél jóval kevesebbel, 10–13 milliárd euróval számolt, de az a kalkuláció nem fedte le ugyanazt a területet. Egyelőre becslésekről van szó, ráadásul a magasabb szám a mobilszolgáltatókat képviselő GSMA-tól érkezett. Ettől még a különbség nem aprópénz: egy ekkora munka évekre lefoglalhatja azt a pénzt és szakembergárdát, amely egyébként a hálózatok fejlesztésére menne.
A Huawei neve sokaknak még mindig telefonokat jelent. A korábbi P és Mate sorozat modellei kiváló kamerákkal érkeztek, aztán a Google szolgáltatások hiánya miatt rövid időn belül maga a márka is háttérbe szorult a nemzetközi piacon. Csakhogy a telefonok mindig csak a Huawei látványosabb oldalát jelentették. A cég alapvetően távközlési berendezésekkel lett óriás, és már jóval az első okostelefonjai előtt hálózatokat épített.
A telefonos zuhanás 2019-ben kezdődött, miután az Egyesült Államok felvette a Huaweit az Entity Listre. Ettől kezdve az amerikai technológiák átadásához külön engedély kellett, a Google pedig az új Huawei telefonokat már nem láthatta el a megszokott szolgáltatásaival. Az Android nyílt része megmaradt, a Play Áruház, a Gmail, a YouTube és a Google többi saját alkalmazása viszont nem kerülhetett fel az új telefonokra. Kínában ez kevésbé fájt, Európában viszont jelentősen nehezítette az értékesítést.
Egy évvel később az amerikai kormány azt a kiskaput is megpróbálta bezárni, amelyen keresztül a Huawei külföldön gyártott, de amerikai technológiát használó chipekhez juthatott. Ez már nemcsak a Google alkalmazásairól szólt. A Huawei saját chiptervező részlege, a HiSilicon sem tudta a megszokott módon legyártatni az új Kirin processzorokat. Egy időre úgy tűnt, hogy ezzel a telefonos üzletág sorsa el is dőlt.
Nem így lett. A Huawei Európába nem tudott érdemben visszatérni, Kínában azonban újra felépítette a telefonos kínálatát. A Mate 60 Pro belsejében 2023-ban már ismét saját tervezésű Kirin processzor dolgozott, amelyet a kínai SMIC 7 nm-es eljárásával gyártott. Ez technológiailag nem jelentett egy szintet a világ legfejlettebb chipgyáraival, de pár évvel korábban még az is kérdéses volt, képes-e a Huawei egyáltalán újra ilyen processzort készíteni.
2025-ben már ismét a Huawei adta el a legtöbb telefont Kínában. Az Omdia szerint 46.8 millió darabbal és 17%-os részesedéssel került az első helyre. Az amerikai szankció tehát valóban lesöpörte a márkát a nyugati telefonpiac jelentős részéről, de nem semmisítette meg. Kínában éppen ellenkező hatást is kiváltott: felgyorsította a saját operációs rendszer, a saját chipek és a hazai beszállítói háttér fejlesztését.
A telefonos történet azonban csak az ügy egyik fele. Egészen más tétje van annak, hogy milyen márkájú telefon kerül valakinek a zsebébe, és annak, hogy ki szállítja egy ország mobilhálózatának antennáit, bázisállomásait és központi rendszereit. Ezeken a hálózatokon nemcsak videók és üzenetek haladnak át. Állami szervek, cégek, kórházak és milliónyi ember kommunikációja függ tőlük.
Az Európai Bizottság 2023-ban közölte, hogy a Huawei és a ZTE lényegesen nagyobb kockázatot jelent más 5G-beszállítóknál. A megfogalmazásból hiányzik az a mondat, amelyet sokan automatikusan odaképzelnek: a Bizottság nem azt állította, hogy rajtakapták a Huaweit az európai kommunikáció átadásán Pekingnek. A kockázatértékelés ennél tágabb és számít a beszállító feletti állami befolyás lehetősége, az adott ország jogrendje, a cég tulajdonosi háttere és az, hogy egy szolgáltató mennyire válik függővé tőle.
Ezen a ponton jogos az a kérdés, hogy előkerült-e valaha nyilvános, ellenőrizhető bizonyíték arra, hogy a kínai állam Huawei hálózati berendezéseken keresztül kémkedett?
A nyilvánosságra került anyagok alapján erre nem lehet egyértelmű igennel válaszolni. Az amerikai képviselőház hírszerzési bizottsága már 2012-ben súlyos nemzetbiztonsági kockázatnak nevezte a Huaweit és a ZTE-t. A vizsgálat kifogásolta a cégek átláthatóságát, kínai állami kapcsolatait és azt, hogy nem adtak kielégítő válaszokat a bizottság több kérdésére. Olyan bizonyítékot azonban nem tett közzé, amely egy konkrét Huawei berendezést egy kínai állami kémszervezethez és egy megtörtént lehallgatáshoz kötött volna.
A britek ennél is közelebb mentek a problémához. A Huawei Cyber Security Evaluation Centre éveken át vizsgálta a cég forráskódját és hálózati eszközeit. A jelentések gyenge fejlesztési folyamatokról, nehezen karbantartható kódról és olyan sebezhetőségekről írtak, amelyek valódi veszélyt jelenthettek a brit hálózatokra. A vizsgálatok nem állapították meg, hogy ezeket a hibákat a kínai állam kérésére, szándékos hátsó kapuként építették volna be – viszont egy kritikus rendszerben a hanyag kód is elég ahhoz, hogy valaki más bejusson rajta. Csak nem ugyanaz, mint a bizonyított állami kémkedés.
Innen nézve az európai félelem nem légből kapott, csak gyakran pontatlanul beszélünk róla. Nincs szükség arra, hogy egy bázisállomásban megtalálják a „küldés Pekingbe” feliratú kapcsolót. Már az is komoly kockázat, ha egy idegen állam nyomást gyakorolhat a gyártóra, frissítéseken keresztül hozzáférhet a berendezésekhez, vagy egy politikai konfliktus idején megszakadhat az alkatrész- és szoftverellátás. Egy teljes ország kommunikációjánál nem lehet ugyanazzal a kockázattal számolni, mint egy tévénél vagy telefonnál.
Azt viszont nem érdemes tényként kezelni, hogy a Huawei bizonyítottan a kínai állam beépített kémszervezete. A nyilvánosan hozzáférhető dokumentumok ennél kevesebbet mondanak. Biztonsági hibákat, nehezen ellenőrizhető állami kapcsolatokat és veszélyes beszállítói függést dokumentálnak. A legsúlyosabb vád bizonyítékai vagy nem kerültek nyilvánosságra, vagy nem léteznek abban az egyszerű formában, ahogyan a politikai vitákban gyakran előadják.
Így már a 40 milliárd eurós számla is másképp fest. Az EU nem egy bizonyított kémhálózat felszámolására készül, hanem egy olyan lehetőség kizárására, amelyet túl veszélyesnek tart ahhoz, hogy megvárja a konkrét bajt. Ez racionális biztonsági döntés lehet. Cserébe drága, lassú, és nem teszi automatikusan sérthetetlenné az európai hálózatokat. A Huawei helyére kerülő berendezésekben is lehetnek hibák, az európai szolgáltatók pedig kevesebb nagy beszállító közül választhatnak majd.
A Huaweit tehát nem sikerült eltüntetni. Az európai telefonpiacról majdnem igen, a kínai piacról és a távközlési iparból viszont egyáltalán nem. Most Európa fizethet azért, hogy a hálózatokból is kiszedje. A folyamat hátteréről és indokoltságáról továbbra is megoszlanak a vélemények. Azt azonban érdemes tisztán látni, hogy a bizonyított kémkedés és a vállalhatatlannak ítélt nemzetbiztonsági kockázat két külön dolog.
